Tudjátok én egy olyan ember vagyok, aki mindent komolyan vesz és, aki az egész világ problémáit a vállára veszi a és a sajátjaként kezeli. Ezért szoktam elgondolkodni azon, hogy nekem biztosan pszichológusnak kell-e lennem? Lehet, hogy belepusztulnék, ha egész nap mások problémáit kellene hallgatnom, miközben a sajátjaimmal sem tudok mit kezdeni. Viszont ez az, amit csinálni szeretnék, nem hiszem, hogy lenne más, ami nekem való lenne.
Csütörtökön anyáék néztek egy filmet, ami J.K. Rowling életéről szól, és anya azt mondta, hogy én majd híres író leszek. Én erre csak annyit mondtam, hogy az nem ugyanaz, hogy valaki akar írni vagy tud is.
Igazából nem is tudom, hogy hogyan lyukadtam ki ide.
Tegnap este ismét bebizonysodott, hogy nem vagyok egészen normális. A vízilabda meccsel valahogy annyira betelt a pohár... hogy még mindig nem hevertem ki, sőt sokkal rosszabb, mint akkor volt. Egyszerűen minden csalódást, ami másokat ér, azt én példaként kezelem a saját életemhez, és emiatt vagyok most ennyire ki. A lányokat már meg sem merem  ma nézni, mert nem lenne jó egy újabb csalódás. Persze szerencsére ez fordítva is így szokott lenni, hisz ezért nézek f1-et is, hogy a kis nyomorult életemben tudjak valaminek igazán örülni, miközben amúgy csodálatos életem van, csak nem tudom ezt észrevenni.
Nem jó, ha egyedül vagyok. Nagyon rossz hatással van rám, mert akkor elkezdek gondolkodni, és a fentihez hasonló dolgok jönnek elő belőlem... It doesn't mean I'm lonely when I'm alone...de ameddig ezt érzem, addig igen is ez van. Egyedül vagyok.

Mit szólsz hozzá?

Ha valaminek vége szakad, akkor elkezdődik egy új, egy még szarabb valami. Persze csak, ha szerencsénk van.
Közel egy év kellett, hogy kiheverjem a plátóiszerelmemet, K-t. A hétfői "találkozásunk" volt a próba és átmentem, levizsgáztam, túllendültem, hero vagyok. Komolyan nem érdekel már, és igazából próbáltam ezt tudatni itt a blogon is pár héttel ezelőtt, csak aztán az a poszt kicsit őrültség volt, ezért fél napig olvashattátok köbö, aztán megnyomtam a törlés gombot.

Az élet persze mindig újabb és újabb kihívásokat állít elénk, így én sem unatkozom. Azt hittem, hogy rengeteget tanultam az esetből K-val, de pár hete rá kell jönnöm, hogy ez csak elvileg van így, gyakorlatilag meg úgy van, hogy előről kezdek mindent. Ugyanazok a szintek, történések, pillanatok, csalódások, szeretet, utálat, minden játszik. És persze a csíkok... érzem, hogy egész életemben üldözni fognak...

Ma előjött egy régebbi álmom, csak kicsit más formában. Nem láttam az arcát a személynek, de valakihez odabújtam miközben  ő a vázlatfüzetemet! nézte és beszélgettünk, és mosolyogtam és csak bújtam hozzá. Ez igazából így az egész napomra rányomta a bélyeget, mert annyira valóságos volt az egész, annyira szabad és boldog érzés volt ez az álom, aztán amikor felkeltem, akkor rájöttem, hogy ez közel sincs így. Szegény Anna...már megint bediliztél, mert vársz valakire, most különösen szükséged lenne rá, de nem jön. Lehet, hogy ott van valahol, csak nem indul el feléd. De miért nem?

Viszont van terápiám, a barátaim. Ők nem engedik, hogy semmi "komolyra" gondoljak, amikor velük vagyok. : )

 

Mit szólsz hozzá?

Miért akkor zaklat mindenki, amikor egyedül akarok lenni? Akkor miért nem amikor szükségem lenne valakire? Vagy igazából ilyenkor méginkább szükségem van valakire, csak bekapcsol az örökeffektem, hogy engem nem szerethet úgy senki, és el akarok mindenkit taszítani?

Azt hiszem, hogy ezentúl majd minden szép lesz, bebeszélem magamnak, hogy tenni fogok róla, hogy így lene, kiragaszgatom a hülye idézeteimet az egyik este, egy napra rá pedig már össze akarom őket tépni, mert nem hiszek bennük.

Nem vagyok benne biztos, hogy én valóban olyan ember lennék, aki soha nem adja fel.

Mit szólsz hozzá?

Remélem nektek is van egy olyan személy az életetekben, akit egyszerre utáltok és szerettek. (Félreértés ne essék, most nem szerelemre gondolok.) Egy olyan személy, aki teljesen olyan, mint ti, de közben pedig teljesen az ellentétetek is. Tudtok vele sírni, de tudtok vele  nevetni. Egy olyan ember, akit sokszor megölelnétek, megpuszilnátok, megsimogatnátok a fejét és azt mondanátok neki, hogy "semmi baj, ezután majd minden jobb lesz", de olyan is előfordul amikor pofonvágnátok, mert megérdemli. Akivel egyszerre értetek mindenben egyet, és egyszerre különbözik a véleményetek. Egy olyan ember, akit soha nem tudtok és nem is akartok feledni, és akire igazán soha nem tudtok haragudni. Akihez néha még ti magatok sem tudjátok, hogy milyen emberfeletti erő köt, de az az erő ott van életetek minden pillantában. És remélem mindketten tudjátok ezt, bár véleményem szerint az ilyen dolgok egy UTOLSÓ pillanatban szoktak előtörni, amikor rájöttök, hogy el fogjátok egymást veszíteni. Pedig ilyen nincs is, az a szál örökké megmarad, az kitörölhetetlen.

Mit szólsz hozzá?

"Nem tudom mi volt rosszabb ma a buszon, a folyamatosan engem bámuló perverz állat feje vagy a két romacsávó akik a telefonom márkáját elemezgették. Csak mondanám úgy mindenkinek, hogy attól mert zenét hallgatok még nem vagyok süket. Bár nekik tökmindegy a füled hallatára képesek szétoltani, nem törődnek vele. Vannak emberek, és itt komolyan minden emberre értem, nem csak a kisebbségre, akik olyanok, mint a kutyák vagy bármilyen állatok, egyszerűen megérzik, ha félsz tőlük és annál rosszabb minden.

Bömböltettem a zenét a fülemben, próbáltam egy pontra meredni, de abban a 40 percben ameddig hazaértem egyszerűen nem volt nyugtom. Félek az emberektől. És most egyszerűen nem találom sehol a helyem. Én eddig komolyan ne utáltam iskolába járni. A tanulás meg van szokva, szerencsére elég könnyen tanulok, megjegyzek dolgokat, majdnem kitűnő leszek félévkor, ezzel nincsen gond. Egyszerűen csak félek attól a sok embertől, sajnos néha azoktól is, akik amúgy közel állnak hozzám. Itthon minden más, én vagyok a család bohóca, itt nem érzem, hogy bárki el akarna nyomni.

Félig mindig álomvilágban élek, már megszoktam, csak mikor az egész agyamat átvaszi ez az egész és aludni sem hagy, akkor már nem tudom mit tegyek. Rá kéne jönnöm, hogy a valóság is lehet olyan szép, mint ami csak bennem belül játszódik le, de ez nem igaz. NIncs így. Mindenemet odaadnám egy kis bátorságért, önbizalomért, mostanában már újra zavar a kinézetem és minden."

Amúgy nem tudom ezt is minek kellett ide feltennem. Biztos feltűnési viszketegségem van. Azért egészségetekre...

Mit szólsz hozzá?

Elérkeztem életem azon szakaszához, amikor 3 nap totális depresszió kell ahhoz, hogy visszarázódjam a suliba. Tényleg azt hittem, hogy nem fogom túlélni a hetet, de a pénteket már élvezni is tudtam. Remélem nem csak azért, mert ez az utolsó sulis nap. Azért ez a hétvége nagyon jól jött, kellett egy nap, amikor nem csinálok semmit. Ez a következő hetekben biztosan változni fog a nyelvvizsga, infó érettségi és egyéb finomságok miatt, de ma még kiélveztem a megérdemelt szabadságomat. Amúgy Bridget Jones 2-t nézek és tervezgetem, hogy 15 év múlva milyen életem lesz majd pasi nélkül. Most nem akarok sajnálkozni, nincs kedvem hozzá.

Amúgy utálom a jeleket, nagyon utálom őket...

Mit szólsz hozzá?

Az első év végi lista előtt (amúgy már a második is kész van) egy moly.hu-s esemény mintájára (magyarul koppintottam) szeretnék elköszönni 2011-től és köszönteni akarom 2012-t meg üzennék neki pár dolgot, hátha megfogadja a tanácsaimat és a következő 366! napban majd a kegyeibe fogad. Egyébként ez az üzengetés nekem (és nem csak nekem) eléggé hangulatfüggő, mert lehet, hogy mondjuk novemberben az egyik "minden szar, hagyjatok békén korszakomban" csak annyit üzentem volna 2011-nek, hogy kapd be és takarodj, de a lentebb következő üzenet merőben más lesz így a téli szünet kellős közepén egy csodás karácsonnyal a hátam mögött. Szóval...

Kedves 2011!
Nagyon hosszú év voltál nekem, és mint minden tesód te is akkor teltél lassabban, amikor sürgettelek és akkor gyorsultál fel, amikor még élveztem volna egy adott pillantot. De ezért megbocsátok, ezen nem tudsz változtatni. Nagyon vegyes voltál számomra, mert szerintem ebben az évben voltam igazán tini, és tele voltam hangulatingadozásokkal, sokszor megsértődtem, érzékenyebb voltam a kelleténél, vagy csak nem értettem meg embereket vagy éppen ezt az egész nagybatűs életet. (Irodalom órán tanultam, hogy ez egy közhely, de azért most használtam. Legalább ragadt rám ebben az évben valami a koszon kívül is.) Ami még ennek a változásnak a része, hogy az utóbbi hónapokban kicsit átalakultak a kapcsolataim az emberekkel, és én ezt nem tartom rossz dolog, mert rájönni arra, hogy kikkel akarod körül venni magad, az soha nem rossz. Voltak pasik, akik most nem zörgetik a szívem kapuját, annyira, de az év nagy részében viszont tették.  Mindenképpen meg kell, hogy emlékezzem pár kezdőbetűről, így K-ról, Z-ről, R-ről, M-ről és a Takko-s kiárusítás feliratról (bocs bennfentes poén) és a többiek pedig annyira kis rövid fellángolások voltak, hogy őket már el is felejtettem. Egy ribanc vagyok...Kár, hogy ezekkel a személyekkel még csak egy szót sem váltottam. Ettől függetlenül viszont megtanítottak ők sok mindenre, olyannyira, hogy a focimániás Harry Potteremet már nem veszem komolyan. Mert ahogy az egyik bölcs tanítóm fogalmaz "Ez nem nagy kapcsolat." és időbe tellett még rájöttem, de teljesen igaza van.
A legtöbb gondom talán abból adódott ebben az évben, hogy nem fogadtam el magamat olyannak amilyen vagyok, és, hogy a félelmeim irányítottak all the time, így téged kedves 2011 igazából nem hibáztatlak semmiért. Köszönöm a sok szép emléket a barátaimmal, a családdal, a Balatoni nyaralást, a spanyol tanfolyamot és az embereket akiket ott megismertem, köszönöm életem első izé... diszkós élményét, a sok filmet, könyvet, és sajnos nem sok de pár jó sorozatot, a sok fincsi sütit amiket sikerült megcsinálnom, a közös ünnepeket, a lyukas órákat, a rengeteg tejszínhabos kapucsínót, az oxit és Pistit, Attilát, ofő fail pillanatait, Polüphémoszt, Turi favicceit és köszönöm még a számomra a rajongásom ideje alatti legrosszabb f1-es szezont, mert azért voltak jó részei is, és köszönöm, hogy a fanfictionom által olyan (számomra) imádnivaló karaktereket kreáltam, akiket soha nem fogok elfelejteni és talán egyszer még folytatom is a történetüket. Mindjárt befejezem, mert tudom, hogy már unod kedves 2011, de hálás vagyok a változásért, ami a zenei ízlésemben végbe ment, szóval köszönöm neked, hogy még jobban elmélyedhettem a Coldplay munkásságában, megismertem Adele-t, Christina Perri-t, Jessie J-t, a Snow Patrol-t, és, hogy megszerettem James Bluntot, James Morrison-t és Natalia Kills-t, mert a rosszabb napjaimon egyedül ők tartanak életben. Szóval nekik is köszönöm a zenéjüket. Köszönöm 2011!

Kedves 2012!
Tudom, hogy már unja mindenki a hosszú-hosszú monológomat, de üzennék neked is egy pár dolgot. Először is remélem, hogy nem te leszel az utolsó évem, mert még annyi minden rosszon és jón keresztül szeretnék menni, és annyi mindent véghez akarok vinni, a te napjaid száma pedig nem lesz nekem elég, szóval beszéljél 2013-al és dumáljátok meg a dolgot.
Amúgy nem akarlak megsérteni, de te csak egy év vagy, én meg egy nagyon bölcs és okos (na persze) lejányzó, és tudom, hogy minden csak rajtam múlik, azon, hogy mi van a fejemben és a szívemben, így tőled csak annyit kérnék, hogy adj nekem erőt, ahhoz hogy véghez vigyek mindent, amit elterveztem, és  jövőre amikor talán majd ismét üzenek neked, akkor nagyon hálás leszek. Nagyon pozitívan állok elébed kedves 2012, és remélem beváltod a hozzád fűzött reményeimet. Előre is köszönök mindent.
 

Mit szólsz hozzá?

Tudom, tudom mégsem jöttem boldog karácsonyt kívánni, de szerintem az a 4,9 embernek annyira nem hiányzott a köszöntésem. Utólag viszont remélem, hogy jól telt a karácsonyotok, sok időt töltöttetek a családdal, néztetek jó filmeket, finomakat ettetek és kaptatok sok ajándékot. Én nagyon jól éreztem magam a 3 nap alatt, és nem csak akkor, hanem most így a szünetben is. Sütöttünk, főztünk, takarítottunk, az Igazából Szerelmet majdnem 3-szor láttam, beszélgettünk egy csomót a karácsonyfa alatt, ma pedig barátnőztem egyet. Azért is szeretem a szüneteket, mert ilyenkor kevésbé vagyok frusztrált az iskola miatt, bár azért nem maradéktalanul van így, mert még mindig nem tanultam meg a pillanatnak élni, de mindennap próbálkozom és egyszer majd sikerülni fog.

Új év előtt még két poszttal, vagyis listával szeretnék jönni, de tudjátok, nálam ezt nem lehet tudni, úgyhogy nem ígérek semmit. További jó szünetet nektek, és higgyétek el, hogyha nem írok ide sűrűn, az annak a jele, hogy jól érzem magam mostanában, és ennek örülnöm kell. : )

Mit szólsz hozzá?

Ez most egy rövid (vagy kitudja) helyzetjelentés lesz, mert még nincs kedvem kémiát tanulni, és mert szégyellem magam, amiatt, hogy 3 hete nem írtam, ami egyébként nem igaz, mert a múlthéten fél napig el lehetett itt csípni egy őrült bejegyzést, de ezt hagyjuk, ezzel most csak kíváncsiságot akartam bennetek ébreszteni, gondolom sikertelenül.
Én már leszarom, ha nem fog esni a hó, egyszerűen csak nagyon szeretném, ha szerda délután lenne és a lányokkal sétálgatnánk a Kossuth téren teljes boldogságban. Jó, azért egy-két hópehely nem ártana. És persze a karácsonyt is nagyon várom. Tegnap mézeskalácsot sütöttünk és most karácsonyfa díszeket is csináltunk, szerintem akkor jött elő véglegesen a karácsonyi hangulatom. Az ajándékaim nagy részben megvannak, tegnap kitakarítottam a szobámat, szóval én már most készen állnék a karácsonyfa díszítéshez és minden egyébhez.
Twitteren ígérgettem bejegyzéseket, ezek vagy megvalósulnak majd vagy nem, Egyszerűen időm sincs mostanában a félévi hajtás és hasonlók miatt, meg őszintén szólva kedvem sem nagyon. Aztán még az is közre játszik, hogy mostanában a netünk is szarakodik, és természetesen pont akkor, amikor kedvem lenne írni. Sokkal szívesebben írogatok inkább magamnak, mert mostanában már nem sűrűn akarom minden gondomat bajomat itt leírni. Sokan olvasnak a barátaim közül, és én ezt nem igazán szeretném, meg egyszerűen nekem egy word dokumentum figyelme is elég mostanában.
Egyébként a legképtelenebb pillanatban jön meg mindig a kedvem az íráshoz. Például kedden este fél 7-kor még nagyban ültem a buszváróban Szolnokon és hihetetlen milyen csend volt és én csak le akartam írni, hogy csend van.

Igazából komolyan gondolkodom rajta, hogy kell-e nekem most ez a blog, főleg, mert csináltam egy könyves blogot is, de mindig arra jutok, hogy kell, ha nem is írok olyan sűrűn, de szükségem van rá.

Majd jelentkezem valamikor, lehet nem is olyan sokára, mert azért boldog karácsonyt mégis csak kívánni kell. A Christmas Lights-ot pedig most muszáj ide betennem, mert muszáj.

 

Mit szólsz hozzá?

Ez furcsán fog hangzani, de néha már megijedek tőle, hogy mennyire ismerem a családomat és saját magamat. Egyszerűen tudom, hogy mit fognak mondani, de azzal együtt tudom, hogy miért mondják, hogy mi játszódik le bennük, és tudom azt is, hogy milyen hatással van ez rám, és látom előre a saját reakcióimat is. Néha, úgy, mint a pár perccel ezelőtt is, egyszerűn túl világos volt minden, ami elhangzott, és én ismét megijedtem, és ilyenkor szokás szerint a szobám a menedékem. Ez, ami most fog következni, ez igazából nem szól senkinek, csak el szeretném mondani, hogy ne nyomasszon most belül. Nem ismerhetsz teljesen senkit, addig, ameddig meg nem élted azt, amit ő, éppen ezért engem sem érthet meg soha igazán senki, nem érezheti ugyanazt, amit én. Nem fogok tudni megváltozni soha teljesen, mert amik velem történtek, azok megbocsátható dolgok, de nem elfeledhetőek, és mindig a legrosszabb pillanatokban törnek elő. Például, ha lefogynék, ilyen nagyon komolyan, attól még nem törlődnének ki azok, az emlékek, amik a súlyom miatti cikizésből erednek, azok örökké velem lennének, és a kellő pillanatban mindig ott lebegnének a szemem előtt. Egyszerűen nem hagyhatod csak úgy magad mögött a dolgokat, mert azok hozzád tartoznak. Néha úgy érzed, hogy megtanultad őket kezelni, bizonyos dolgokat talán lehet is, de vannak olyan részek, amik irányíthatatlanok.
És rengeteg módon felvezethettem volna, de most így sikerült. Újraolvastam a 13 reasons why-t, rengeteg új dolgot fedeztem fel benne, és azóta már többször megfogalmazódott bennem a kérdés, ami Hannah-ban is. Miért nem adunk esélyt? Egyszerű példaként akartam felhozni, hogy egyik barátnőm nagyon szereti Rihannát, és én nagyon szerettem volna neki megmutatni a Coldplay-el közös dalát, a Princess of Chinát. Alig énekelt Chris 2 sort, a youtube már új videót töltött be, ami nekem rosszul esett. Igen, egy ilyen apró dolog nekem rosszul esett, mert megint elveszett az esély, nem tudta meg, hogy végül is tetszene-e neki a dal, mert végig sem hallgatta. Félre értés ne essék, ezzel most nem lett vége a barátságunknak, csak szerintem ez egy tök jó példa volt arra, hogy mi emberek, mennyire nem adunk esélyt semminek. Másik példa talán, hogy én kb. 1 éve ettem először nyers paradicsomot. A paradicsomleves az egyik legnagyobb kedvencem, mindenféle szószos tésztát megeszem, de a nyers paradicsomot soha nem bírtam még megfogni sem, nem hogy megenni. Nem is kóstoltam még, de egyszerűen nem bírtam. Nem éltem a lehetőséggel, hogy kipróbáljam, egészen tavalyig, amikor is megkóstoltam. Nem ízlett, azóta sem vagyok paradicsomfogyasztó, de legalább most már elmondhatom, hogy én tudom, hogy milyen a paradicsom, csak éppen nem szeretem. Mi emberek, nem csak a paradicsommal, a spenóttal vagy éppen a brokkolival viselkedünk így, hanem a társainkkal is. Másokra vagy a saját sokszor talán hülye megérzéseinkre  hagyatkozunk, amikor arról van szó, hogy másokat kell megítélni. Olyankor nem látjuk a fától az erdőt, nem tudjuk elválasztani egymástól a külsőt és a belsőt, ezért van az, hogy például valaki másfél év ismerettség után rácsodálkozik arra, hogy én szoktam káromkodni, vagy, hogy igazából nem vagyok egy besavanyodott valaki. Ti tettetek azzá különben, nem kell csodálkozni. Lehet, hogy a 13 reasons why-ban Hannah-ban benne volt az öngyilkossági hajlam, de ahogy ő is elmondta a kazettákon, rengeteg minden és mindenki hozzájárult ahhoz, hogy ő azt tegye, amit tett. Miért nem éri meg adni egy esélyt?

Hozzászólások (3)

Elejére | Újabbak | Régebbiek | Végére |