Tavasszal volt egy pont, amióta pár kisebb probléma ellenére már nem játszom a hisztis a picsát. Tehát úgy másfél év alatt sikerült megszabadulnom a "picsa" énemtől, mert minden a gimivel kezdődött. De nem akarok nagy nosztalgiázásokat csapni, mert akkor az a veszély fenyeget, mint amikor két nappal ezelőtt K-ról írtam és azon az éjszakán vele álmodtam.
Szóval az volt a kulcsa a "gyógyulásomnak", hogy nem lettem szerelmes random pasikba, hanem elfogadtam, hogy eljön még az én időm. Nem arról van szó, hogy azóta nem tetszik senki, mert igen is van és volt, aki felkeltette az érdeklődésemet, csak egyszerűen már fel tudom fogni a helyzetet kevésbé komolyan is, és jókat szórakozok.
Persze ez a poszt most pont azért íródott, mert ebben a pillanatban egyáltalán nem ezt érzem. Nincs senki a láthatáron, nem erről van szó. Hogy is lenne mikor ki sem dugom a lábam még a házból sem? Csak most előjött megint az a hülye érzés mikor semmi sem jó, és egy csődtömegnek érzed magad. Tudom, nem vagyok egyedül ezzel, mégis nehéz most ezt a pár napot (mert tudom, hogy addig fog csak tartani) átvészelni.
Még mindig azt tartom, hogy majd jön a megfelelő ember, amikor jön, csak elég türelmesnek kell lennem, de néha azért meginog az ember...