impossible
Nem merek sehova sem írni, az új blogra végképp nem, mert nem akarom ilyen kitárulkozással "beszennyezni" eddig két nem túl személyes posztomat. De egyszerűen nem bírom. Eddig tényleg a boldogságtól voltam 3 méterrel a föld felett, haha, de ma már erőlködnöm kellett, mert az az igazság, hogy megszoktam már, hogy folyamatosan röhögcsélek a semmin és minden hülyeségben benne vagyok, vagy ami még jobb, van amelyiknek még a kitalálója is én vagyok.
Egy kicsit megváltoztam, egy kicsit jobban szarom le a dolgokat, mint eddig, és élvezem. Persze az energiavámpírok mindig megtalálnak, de megszokhatnám már.
Vannak pillanatok, amikor olyan kibaszott gondtalannak érzem magam, hogy az már fáj. Máskor meg ráteszem a mázsás súlyt a szívemre, és elsüllyednék szégyenemben attól, amit érzek. Azért nem akartam megírni ezt a posztot, mert ez már túl őszinte. De ez az igazság, hogy soha nem éreztem még így, ahogyan most érzek.
Én sem vagyok kivétel, nekem is mindig tetszenek fiúk, de igazából akik eddig idáig tényleg tetszettek, azoknak talán én is tetszettem valamennyire és azért volt kölcsönös a dolog. Viszont ami most van az teljesen más, azt csak én akarom már lassan két éve, és ez továbbra is így fog maradni. Egy örök álmodozónak nehéz ezt felfogni, és egy darabig nem is fog sikerülni, sőt még nehezebb lesz, de majd elrendezem magamban. Ha egyszer már sikerült, másodjára már könnyebb lesz.
Annyira béna ez az egész, de már ott tartok, hogy meg sem tudom mondani, hogy miért érzem ezt, miért akarom őt ennyire. Anélkül, hogy ismerném, csak olyan választ tudok adni erre a kérdésre, hogy azért, mert Ő ő. Azt akarom, hogy az enyém legyen.
Most minden érintett sóhajthat egyet és mondhatja azt, hogy "Én megmondtam.". Én is tudtam ezt előre, de szükségem volt rá.
If you never try, you'll never know...
|