nem gyűlik az apró az uborkásüvegemben
hülyeség, de unatkozom. pár éve már leszoktam erről, hogy szünetekben unatkozzam, úgyhogy most egy droidnak érzem magam. annyi féle dolgot csináltam már ma, még tanultam! is. hihetetlen. holnap rohanós napom lesz, de legalább nem fogok unatkozni, nem lesz egy szabad percem ugyanis. ja de, mert a fele napomat buszozással fogom tölteni. akkor rengeteg időm lesz. kell valami jó könyv, hogy ne érezzem magam csődtömegnek miután leszálltam, egyszer, kétszer, háromszor.
a tegnapi hisztit egyébként kihevertem. tudjátok, mindennap egy új kezdet vagy mi. kicsit nehezemre esik nem tőmondatokban írni. a caps lock meg az ellenségemmé vált.
jelenleg az zavar a legjobban, hogy túljutottam rajta. úgy értem, már több, mint egy hónapja nem láttam, és annak is hosszú ideje már, hogy megnéztem az adatlapját. gondolni sem sokat gondolok rá. csak éppen most is. de akkar sem úgy mint eddig. féltettek engem. aki tudott erről az egészről az mind féltett, hogy ne lovaljam bele annyira magam ebbe a dologba, mert egyszer már csináltam ilyet és az fájt. nekik is, de persze különösen nekem. én pedig kitartóan bizonygattam, hogy de hé, én már nem az a lány vagyok, megváltoztam. nem lettem jobb vagy szebb vagy kevésbé szentimentális, mindenen aggódós, sírós kisnagycsaj. csak valahogy jobban átlátom a dolgokat, kezdem érteni ennek az egész katyvasznak a lényegét, amit a nagy betűs életnek neveznek. persze a perifériáján vagyok még mindig, és ott is maradok örökre, de legalább értem. már ez is valami. én az az ember vagyok, aki a weheartit-en, a könyvein és a forma1-es futamok szüntelen bámulásán éli meg azt, amit más meg tud élni igazán közelről. irigylem őket.
mostanában azt hittem, hogy nem foglalkozom a tömeggel, de kiderült, hogy mégis. ez nagyon bánt, mert ez tesz tönkre. érzésből akarok dolgokat csinálni, nem azért mert mások erre késztetnek. azt szeretem, amikor bármilyen órán csak úgy előveszem az össze-vissza firkált, mindenre használt füzetemet és elkezdek írni. nem jó, még saját magamnak sem tetszik, amit írok, de mégis valahogy boldoggá tesz.
hallatni szeretném a hangomat és ezt sajnos csak írásban tehetem meg. félek mindentől és mindenkitől, a toll meg a papír majd csak nem szól vissza.
annyi mindenről beszélgetünk irodalom órán és én annyi mindent tudnék mondani. annyira szeretem az irodalmat, mások meg hülyének néznek, ha azt mondom, hogy emeltezni szeretnék belőle. kis bölcsész szar leszek, de most komolyan kit érdekel, hogy mások mit gondolnak, ha én ezt szeretem? nem leszek csak azért jogász vagy mérnök, mert azzal lehet pénzt keresni. x évesen hogy néznék majd rá a saját tükörképemre úgy, hogy tudom, rohadtul nem azt tanultam, nem azt csináltam amit szeretek?
az meg, hogy ezeka dolgok hogyan hozhatók összefüggésbe. nyugodjatok meg, én sem tudom.
|