Tegnap kiderültek a felvételi ponthatárok és olyan örömmel olvasgattam a leendő egyetemisták tweetjeit, mintha már nekem is eljött volna az idő, de szerencsére még nem itt tartunk. Három évem van hátra, mivel nulladikos voltam, de igazából már évek óta tudom, hogy hova húz a szívem - a pszichológia felé. Én mindig nagyon tudatos vagyok meg szorgalmas, és mindig odateszem magam, ha arról van szó, de attól félek, hogy majd amikor dönteni kell, akkor fog rajtam eluralkodni a pánik és nem tudom majd, hogy mit kezdjek az életemmel. Most van A,B sőt Z tervem is, de egyszerűen annyi mindent meg kell majd fontolni, hogy  nem is merek belegondolni. Amióta először beszéltem anyának a pszichológiáról, ő azóta támogat ebben, szerinte ez lenne a nekem való dolog, és tudom, hogy tényleg komolyan gondolja, mert akármilyen ötleteim voltak eddig ő mindig csak meghallgatott és nem mondta, hogy ez nem vagy ez igen, szerintem ő mindig arra várt, hogy kimondjam, pszichológus szeretnék lenni. Na jó, ez így enyhén erős volt.  Apa viszont a másik oldal. Ő, mint egy átlagos ember, nem tartja sokra ezt az egészet, mindig másfelé szeretne engem tendálni, szeretné, ha egyszer Dr. Fehér Anna lennék, de ez csak ügyvédben vagy orvosban lenne jó neki, ezért nehéz az ügyem nála. Félreértés ne essék, nem kényszerít ő semmire, csak finoman a saját igazát mondja mindig, én viszont nagyon sokra tartom az ő szavát, és előfordult már többször, hogy kétségeim voltak, de tudom, hogy még lesznek is. A rosszabb napjaimon mindig eszembe jut, hogy biztosan nekem való lenne-e ez, hogy tudnám elviselni sérült, problémás emberek mondatait, mikor néha a saját problémáimmal sem tudok megbizkózni, és túlérzékeny vagyok. Viszont ha a Jung-féle személyiségtesztet nézzük, akkor aszerint nagyon jól ismerem magam, és csupa olyan foglalkozáson gondolkodom, ami a személyiságtípusomhoz illik. Szeretem elhúzni a dolgokat, így csodálatos, hogy még van három évem dönteni, meg persze tanulni egy keveset. Remélem addig még kapok elegendő megerősítést, vagy be tudom majd magamnak beszélni, annak az ellenkezőjét, amit a felnőttek mondanak, miszerint ez a döntés egy egész életre szól.