when it's not worth dying for?
Igazából szeretek sötétben buszozni, mert annyira jó kibámulni az ablakon és figyelni a fényeket valami hatásos aláfestő zenével, viszont hátulütője is van a dolognak, soha nem vagyok elég biztos benne, hogy jó helyen szállok-e le. Na meg a kétes alakok... Aztán mikor hazafelé ballagok a kihalt főúton majd a szintén teljesen kihalt utcán és reménykedem abban, hogy senki nem kukkol a háza ablakából miközben a csillagokat nézem, akkor minden olyan szépnek tűnik. Ilyenkor még azt is elhiszem, hogy tényleg csak a gondolataink tesznek minket olyanná, amilyenek vagyunk. Ez egyébként azt hiszem valóban így van, csak sokkal könnyebb más emberekre, más történésekre kenni a dolgot és szenvedni.Én pedig mestere vagyok a szenvedésnek. Olyan magas fokon vagyok képes ezt művelni, hpgy azt már Bella Swan is megirigyelhetné. Csak az a legrosszabb, hogy eközben én nagyon is tisztán látom önmagamat. Tudom, hogy miért érzem magam ilyen elkeseredetten, miért beszélem be magamnak azt, amit mindig bebeszélek.
Néha annyira hihetetlen, hogy hogyan vágyhat egy ember annyira arra, hogy szeressék. (Itt most nem kifejezetten a szerelemre gondolok és nem csak magamra értem.) De végül is ezért élünk, nem? Az emberek meg telhetetlenek és türelmetlenek.
|