Csinálni akartam új blogot, a "tiszta lap" mániám miatt, de rájöttem, hogy a gp-n érzem biztonságban magam. Nem tudom miért, szerintem itt is ugyanannyi az esélye, hogy nemkívánatos személyek rámtaláljanak, de mindegy.
Amióta rájöttem, hogy mindjárt suli kicsit félek. Nem igaz, mert nagyon félek. Nem mindig, de néha rámjön és akkor teljesen bedepizek és olyankor jobb, ha nem is szól hozzám senki, mert nem tudna semmi olyat mondani, amitől nem idegesednék fel másodpercek alatt. Illetve talán ha azt mondaná, hogy minden olyan lesz, mint régen.
Hamarosan itt a szülinapom és egyszerűen már nem várom. Pár évvel ezelőtt tisztára oda lettem volna tőle, de most már minden csak egyre komplikáltabbá válik, tiszta öreg leszek, jövőre már nagykorú. Ez azért is bánt, mert sokszor úgy érzem, hogy annyi mindent nem tapasztaltam még meg, és ez nem csak abban merül, hogy még nem volt barátom, hanem ezernyi más dologban is. Viszont, ha a másik oldalról nézzük a dolgokat, ezekre a tapasztalatokra nem is vágyom igazán.
Mostanában sokszor úgy viselkedem, mint egy kisgyerek és tudom, hogy a lányok soha nem is fogják kinőni a Hercegnős-Micimackós korszakot igazán, de én ezt mostanában sokszor azért csinálom, mert egyszerűen nem akarom, hogy teljen az idő. Nem tudom, negyven éves koromban mi lesz velem, ha már most így ki vagyok akadva.
Igazából a legnagyobb problémát az okozza, hogy azt látom, mindenki változik körülöttem, de én még mindig maradtam, aki vagyok. Jó, én is változtam egy keveset, de nem tudom, hogy ez a jó irány-e egyáltalán. És az is zavar, hogy mások talán nem is veszik észre, hogy változtam, és még mindig úgy kezelnek, mint sok évvel ezelőtt.
Szóval félek a sulitól, nem azért, mert tanulni kell és korán kelni meg satöbbi, satöbbi. Én ettől soha nem is féltem, inkább csak nem akartam a dolgot. Az emberektől félek, mint mindig. Egyszerre imádom és gyűlölöm őket, egyszerűen hihetetlen. Attól félek, hogy mindenki teljesen megváltozott és már nem fognak engem szeretni, vagy lehet, hogy én nem fogom őket. Annyira nehéz ez.
Tudom, hogy úgyis az idő dönti majd el a dolgot, de soha nem voltam egy türelmes ember. Mindig túlaggódom a dolgokat, mindig félek valamitől, és keményen meg kell küzdenem magammal ahhoz, hogy valamit igazán spontán, szívből tegyek. Csak a megfelelő emberek előtt tudok megnyílni és igazán önmagam lenni. Tudom, hogy nem hibáztathatok ezért senkit, még ha meglennének a személyek, akkor sem, csak azon van a lényeg, hogy én, magamban hogy fogom fel a dolgokat.
Néha nagyon jó dolgokat olvasok twitteren, ilyen volt az egyik leányzó tweetjei is, aki arról írt, hogy mindig másokra figyelt, hogy ők milyenek, hogyan viselkednek, mi történik velük, de rájött arra, hogy ahhoz, hogy előre jusson, csakis saját magára kell figyelnie, és nem hasonlítgatnia magát másokhoz. Én is ezt szeretném tenni, és higgyétek el, minden nap minden percében ezzel próbálkozom. És majd egyszer sikerülni is fog.

Ja, majd egyszer folytatom a zenés kihívást, ígérem.