Alig két napja töltöttem be a tizenhetedik életévemet (és lettem ezzel nagymama korú), de konkrét változásokat veszek észre magamon, amelyek egyelőre egyáltalán nem biztatóak. Ez persze egy hatalmas hülyeség, mivel egyik napról a másikra nem változik csak úgy az ember, de nem írnám le ha tényleg nem így éreznék. Nem szeretnék példákat hozni a napjaimból, mert néha már elvetettem itt a sulykot a túlzott személyeskedéssel, már nem mintha több ezer lenne az oldal látogatottsága, de akkor is, valamit jobb ha csak én tudok. Azt hogy a suli elkezdődött egyszerre pozitívumként és negatímkunt is elkönyvelem magamban mindennap. Komplikáltabbá csak akkor válik  a dolog, amikor a pozitívumoknak is van rossz oldala. Túl sokat gondolkodom minden szarságon, de az eltelt négy nap alatt még egyszer sem akadtam ki úgy emberesen, ami jó jel, tekintve, hogy nem kíméltek sem itthon, sem a suliban.
Rájöttem arra is, hogy miért sikerült sokkal kiegyensúlyozottabban éreznem magam a nyáron. Egyszerű a dolog, azért mert nem voltam szerelmes mindennap más pasiba, tekintve, hogy ki sem dugtam a lábam a házból, ismerkedni meg...hát nem így szoktak. Nem mintha most ismerkednék, az nem az én műfajom. Én olyankor csak idiótan vihogni tudok meg suttogva beszélni.
Az a baj, hogy most sírós zene hallgatást tartok és nem tudok idekoncentrálni, tisztára mint egy fizika óra, csak ásító rohamok nem jönnek rám szerencsére.

Csak ígérjétek meg nekem most ebben a szent pillanatban, hogy mindig viselitek a láthatatlan koronátokat, mert nekem nem mindig sikerül. Nem is hangzik olyan szarul magyarul sem, ugye?