„Nem számít, hogy mi történt tegnap; ez olyasmi, amit nagyon gyorsan megtanulsz. Csak az számít, hogy mit teszel jelen pillanatban, és mit fogsz tenni a jövőben. Erről szól ez az egész."
Tavasszal volt egy pont, amióta pár kisebb probléma ellenére már nem játszom a hisztis a picsát. Tehát úgy másfél év alatt sikerült megszabadulnom a "picsa" énemtől, mert minden a gimivel kezdődött. De nem akarok nagy nosztalgiázásokat csapni, mert akkor az a veszély fenyeget, mint amikor két nappal ezelőtt K-ról írtam és azon az éjszakán vele álmodtam.
Szóval az volt a kulcsa a "gyógyulásomnak", hogy nem lettem szerelmes random pasikba, hanem elfogadtam, hogy eljön még az én időm. Nem arról van szó, hogy azóta nem tetszik senki, mert igen is van és volt, aki felkeltette az érdeklődésemet, csak egyszerűen már fel tudom fogni a helyzetet kevésbé komolyan is, és jókat szórakozok.
Persze ez a poszt most pont azért íródott, mert ebben a pillanatban egyáltalán nem ezt érzem. Nincs senki a láthatáron, nem erről van szó. Hogy is lenne mikor ki sem dugom a lábam még a házból sem? Csak most előjött megint az a hülye érzés mikor semmi sem jó, és egy csődtömegnek érzed magad. Tudom, nem vagyok egyedül ezzel, mégis nehéz most ezt a pár napot (mert tudom, hogy addig fog csak tartani) átvészelni.
Még mindig azt tartom, hogy majd jön a megfelelő ember, amikor jön, csak elég türelmesnek kell lennem, de néha azért meginog az ember...
Nicki Minaj - Super Bass Most már írhatom úgy, hogy az előző tanévben, infó órán mindig a második emeleti kisteremben voltunk. Minden héten mi értünk fel először oda a lányokkal, mert lyukas óránk volt előtte, így hamarabb ebédeltünk és kiökörködhettük magunkat a nagyszünetben. Rendszerint énekeltünk mindenféle mainstream dalt, amit mindenki ismer és a Super Bass is ezek közé tartozik - valahogy soha nem tudtuk megunni. Persze N-en kívül mindenki csak a refrént ismeri, mert nem vagyunk olyan pergő nyelvvel megáldva, mint ő, de azért élvezetes volt. Bár jövőre már nem lesz infó óránk és remélhetőleg a terem közelébe sem fogunk kerülni, én majd gondoskodom róla, hogy ez a jó szokásunk megmaradjon. Persze most kicsit vágyakozom a suli után, de csak a nagyszünetek miatt. :)
Ha én filmekről írok, akkor az mindig jót jelent. Azért mert ha simán csak tetszett egy film, akkor az jó volt, nem untam, de olyan benyomást nem tett rám, hogy arról még írjak is. A felhők fölött 3 méterrel az más... Azért más, mert azt hittem, hogy nem vagyok már oda az ilyen filmekért, könyvekért stb., néha még kínosnak is éreztem, ha én kifutottam volna a világból egy olyan romantikus vígjáték miatt, amiért a barátnőim oda meg vissza voltak. De ezután a film után rájöttem, hogy még nincs minden veszve.
Szóval beálltam én is a sorba és megnéztem a mindenki által agyondicsért filmet. Tudtam, hogy mire számítsak történetileg, minden klisével együtt, de mégis vártam tőle valamit, hiszen könyörgöm, még a fiúknak is tetszik.
Az elején lehánytam volna képernyőt, most őszinte vagyok, de később mégis magával ragadott, hiába tudtam mindig, hogy mi fog történni. Sokszor túl mesebeli volt az egész, a gonosz anyával, a kedves apával, a hihetetlenül jóképű és látszólag tökéletes H-val. Babit utáltam, de ez nem az ő hibája, a női főszereplőkkel sohasem szimpatizálok, mert kívülről nézve annyira butaságnak tűnik, amit tesznek. Minden, de tényleg minden adott volt, a jókislánnyal, a rosszfiúval, a lökött haverral, a motorversennyel, de ami miatt más ez a film, azt úgy nevezném, hogy próbálkozik. Próbálkozik azzal, hogy többet adjon holmi kis romantikus drámáknál, aztán persze foghíjasan sikerül csak neki, de legalább megmozgatott mindent az ügy érdekében. H próbál filozofikus lenni, ami egy ilyen szépfiúnál kicsit érdekesen hat, de hat. Biztos vagyok benne, hogy nem rám gyakorolta a legnagyobb hatást a facebookon felelhető Mario Casas képekből ítélve. Emellett valós problémákkal is találkozhatunk, hiszen H-nak vannak gondjai a feszültség levezetéssel, ami szerintem a 21. század egyik nagy problémája. És persze a jó öreg szülő-gyerek kapcsolat meg a barátság, minden ami kell. A végén a nagy dráma után pedig jön a nagy igazság a szerelemről, és kész van egy 16 éves lány számára tökéletes film. Csak aztán győzzük papírzsebkendővel!
Számomra nem tökéletes film, nem lesz a kedvencem, tele van jó néhány bakival, vagy számomra érthetetlenül buta dologgal, de mégis megtette a hatását. Tessék megnézni, aztán írjatok véleményt!
Nicole Scherzinger - You Will Be Loved
Akkor most megint leszögezném, hogy én szeretem Nicole zenéjét és emellett még egy gyömyörű nőnek is tartom, ennek pedig semmi köze ahhoz, hogy kinek a barátnője. Szerintem Nicole nagyon alul van értékelve, mert mindenkinek csak a picsaszoknyás PCD-s csajszi jut eszébe róla, plusz azt gondolják, hogy nem tud énekelni. Én nem akarok senkire ujjal mutogatni, csak magamban megjegyzem, hogy Nicole sokkal inkább tud énekelni, mint pár, nála sokkal elismertebb énekesnő. Talán még azért sem jön be annyira az embereknek a zenéje, mert szerintem nem ezt a most divatos szételectrozott popot játssza, hanem azt a régi jól beváltat. Na de szent beszéd befejezve, foglalkozzunk a dallal.
Enyhén szólva magam alatt voltam, amikor először hallottam a You Will Be Loved-ot, és ritka alkalmak egyikeként, el is sírtam magam rajta, mert azonnal megértettem és átéreztem, az egyébként nagyon egyszerű dalszöveget. Tudjátok, az az "ez a dal rólam szólam" érzésem volt és van mindig, amikor hallgatom. Akkor mikor először hallottam, nagyon ki voltam bukva a jó öreg K miatt, akiről régebben rengeteget írtam itt a blogban. De azóta ő már lejárt lemez, sikerült megszabadulnom tőle, ez a dal viszont rá emlékeztet, mert tulajdonképpen elmeséli a történetünket az én szemszögemből, a buta kislány szemszögéből. Nem haragszom már senkire, csoda dolog, mert magamra sem, ez a dal viszont sokat segített és segít nekem még mindig.Just to find out that it wasn't love at all...
Snow Patrol - New York
Ez a dal nagyon sokat jelent nekem, tehát a kihívás rengeteg napjához betehettem volna, hát most éppen ide került. Nagyon lassú szám, a Snow Patrolnál megszokott hihetetlenül szép dalszöveggel, nem mellesleg a klipet is imádom. Amellett, hogy elszomorít, sok ihletet szokott nekem adni, amikor írok, vagy inkább akkor, amikor éppen nem, csak szeretnék.
One Republic - Good Life
Ismerem a dalt, a megjelenése óta, de valahogy csak az elmúlt fél évben szerettem meg igazán. Most a nyáron, hogy több időm van, rengeteg régi és új albumot meghallgattam már, és a One Republic is közöttük van. Eddig csak azokat a dalaikat ismertem és szerettem, amelyekből klip is készült, de nem csalódtam bennük az albumok meghallgatása után sem.. Nagy kedvencem például a Waking Up-ról a Lullaby. De visszatérve a Good Life-ra, ennek a dalnak már a címe is nagyon pozitív és bár nem az az igazi pörgős szám, de mégis boldoggá tud tenni. Ha egyszer megint eljutok karaokezni, ezt mindenképpen szeretném elénekelni.
Tegnap kiderültek a felvételi ponthatárok és olyan örömmel olvasgattam a leendő egyetemisták tweetjeit, mintha már nekem is eljött volna az idő, de szerencsére még nem itt tartunk. Három évem van hátra, mivel nulladikos voltam, de igazából már évek óta tudom, hogy hova húz a szívem - a pszichológia felé. Én mindig nagyon tudatos vagyok meg szorgalmas, és mindig odateszem magam, ha arról van szó, de attól félek, hogy majd amikor dönteni kell, akkor fog rajtam eluralkodni a pánik és nem tudom majd, hogy mit kezdjek az életemmel. Most van A,B sőt Z tervem is, de egyszerűen annyi mindent meg kell majd fontolni, hogy nem is merek belegondolni. Amióta először beszéltem anyának a pszichológiáról, ő azóta támogat ebben, szerinte ez lenne a nekem való dolog, és tudom, hogy tényleg komolyan gondolja, mert akármilyen ötleteim voltak eddig ő mindig csak meghallgatott és nem mondta, hogy ez nem vagy ez igen, szerintem ő mindig arra várt, hogy kimondjam, pszichológus szeretnék lenni. Na jó, ez így enyhén erős volt. Apa viszont a másik oldal. Ő, mint egy átlagos ember, nem tartja sokra ezt az egészet, mindig másfelé szeretne engem tendálni, szeretné, ha egyszer Dr. Fehér Anna lennék, de ez csak ügyvédben vagy orvosban lenne jó neki, ezért nehéz az ügyem nála. Félreértés ne essék, nem kényszerít ő semmire, csak finoman a saját igazát mondja mindig, én viszont nagyon sokra tartom az ő szavát, és előfordult már többször, hogy kétségeim voltak, de tudom, hogy még lesznek is. A rosszabb napjaimon mindig eszembe jut, hogy biztosan nekem való lenne-e ez, hogy tudnám elviselni sérült, problémás emberek mondatait, mikor néha a saját problémáimmal sem tudok megbizkózni, és túlérzékeny vagyok. Viszont ha a Jung-féle személyiségtesztet nézzük, akkor aszerint nagyon jól ismerem magam, és csupa olyan foglalkozáson gondolkodom, ami a személyiságtípusomhoz illik. Szeretem elhúzni a dolgokat, így csodálatos, hogy még van három évem dönteni, meg persze tanulni egy keveset. Remélem addig még kapok elegendő megerősítést, vagy be tudom majd magamnak beszélni, annak az ellenkezőjét, amit a felnőttek mondanak, miszerint ez a döntés egy egész életre szól.
Justin Bieber - Baby
Nem vagyok Justin Bieber-utáló, van pár száma, amit még szeretek is, egyszerűen csak nem úgy tekintek rá, mint a spanyolviasz feltalálójára. A Baby viszont más kérdés, ezzel a "dallal" ki lehet kergetni a világból. Így is ritkaság számba megy egy olyan pop szám, amiben nem hangzik el legalább egyszer a "baby" szó, de amikor valaminek a refrénje is ebből áll, ott már súlyos problémák vannak, főleg ha az még tetszik is az embereknek.
Szerintem kellően diplomatikus voltam, viszont most ország világ elé tártam a gyengepontjaim egyikét, bármit megteszek, ha a béjbi lejátszásával fenyegettek, ezentúl védtelen vagyok előttetek. Úgy sem nézték még meg elegen, here comes a figther the videoclip.
Egy könnyed kis 30 napos kihívással szeretném ideláncolni magam a bloghoz, ha már ennyi idő után újra itt vagyok a seethesun-on. Szerintem jópárszor végigcsináltam már ezt a zenés bigyuszt, de mindig változik az ember ízlése, és szerintem az enyém is sokat változott mostanában.
Coldplay - Viva La Vida Most már vagyok olyan bátor, hogy a kedvenc dalomnak nevezzem ezt a gyönyörűséget. Bár a Coldplay iránti rajongásom nem változott, régebben még nem ismertem annyi ideje a dalt, hogy tudjam, kiállta a próbákat és még mindig ugyanazt a hatást tudja kiváltani belőlem. Elgondolkodtat, egyszerre derűs és szomorkás, a dalszöveg pedig csodálatos, már első hallásra is telitalálat, nem felejti el egykönnyen az ember. Legutóbb egy csajos délután után tartottunk hazafelé anyával, amikor a Viva La Vida megszólalt a rádióban, és a napszemüvegem mögött még a könnyem is kicsordult. Az a dal, ami az egymilliomodik hallgatásra is megríkat, az csakis a legjobb dal lehet, bár tegyük hozzá, én könnyen elsírom magam bármin. De ott akkor csak boldog voltam és Chrisék már csak rátettek egy lapáttal.
Hirtelen ötlettől vezérelve ismét itt vagyok, és határozatlan ideig, de itt is maradok és blogolok nektek.Nincsenek konkrét terveim, hogy miről, de tök mindegy, mert ha lennének, azzal sem járnék előrébb, higgyétek el.
Mostanában vannak problémáim az írással. Történetesen az, hogy gőzöm sincs miről írjak, vagy ha írok is, nem tetszik, amit írok és vagy kitörlöm azt, vagy elsúvasztam valahová az éterbe és többet meg sem nyitom. Tavaly ősz óta dolgozom egy történeten, amit nyár elején szorgosan folytattam is, a szereplőket magamévá tettem, ahogy azt kell, azóta sem tudok szabadulni tőlük, de lusta vagyok és azt az időt, amit az írásra fordíthatnék, inkább a történeten való gondolkodással töltöm, ami azt eredményezi, hogy mindenben csak hibát találok. Olvastam egy interjút, egy magyar íróval, akit igazából eddig nem is ismertem, de a könyveinek a témája nem az én stílusom, szóval az interjúnál tovább nem is fogok menni. Ő azt mondta, hogy vázlatot ír a történeteiről, ami szerintem nem hülyeség, és igazából nagyon közel áll a precíz énemhez. Viszont én azt szeretem, amikor csak úgy áramlanak belőlem a szavak, igazán belemerülök az írásba, nem egy "menetrendet" követek. Az a kár, hogy ilyen pillanatom nem sok van.
Vannak álmamim arról, hogy egyszer majd író leszek, de tudjátok mit mondok, én már most is az vagyok, sőt rengeteg írót ismerek. Szerintem mindenkinek van egy művészeti ág, amiben ő képes alkotni. Van, akinek olyan különleges ág, amire talán egész életében rá sem bukkan, viszont én szerencsésnek tartom magam, hogy ilyen egyszerű (már amikor) módon tudom kifejezni az érzéseimet, a gondolataimat. Az öcsémnek ott van a rajzolás, apának a zene, anya pedig olyan szerencsés, hogy egyszerre több dologban is ki tudja élni a kreativitását. Egy mérnököt is bátran lehet művésznek nevezni. Hogy egy különleges dolgot említsek, az egyik ismerősünk gyapjúszálakból készít képeket, gyönyörű képeket. Sokszor elgondolkodtam már rajta, hogy hogyan is találthatott rá erre a különleges formájára az önkifejezésnek, következőnek mindenképpen meg is kérdezem majd tőle.
A magunk módján mindannyian művészek vagyunk, éppen ezért, ha nem is abban az értelemben, de én egy író vagyok. Nagyon nehéz mindent papírra/ Word dokumentumba vetni, amit a kis agyamban kitalálok, mert nem vagyok elég kitartó, nincs elég önbizalmam, és mindig megmaradok a "bájolgás" szintjén, mindig biztosra megyek, "mindent csak komolyan", ez is lehetne a jelmondatom. Most már, hogy ismerem a hibáimat, ideje lenne változtatni, nem?
AJÁNLOM AZ OLDALT
