hülyeség, de unatkozom. pár éve már leszoktam erről, hogy szünetekben unatkozzam, úgyhogy most egy droidnak érzem magam. annyi féle dolgot csináltam már ma, még tanultam! is. hihetetlen. holnap rohanós napom lesz, de legalább nem fogok unatkozni, nem lesz egy szabad percem ugyanis. ja de, mert a fele napomat buszozással fogom tölteni. akkor rengeteg időm lesz. kell valami jó könyv, hogy ne érezzem magam csődtömegnek miután leszálltam, egyszer, kétszer, háromszor.
a tegnapi hisztit egyébként kihevertem. tudjátok, mindennap egy új kezdet vagy mi. kicsit nehezemre esik nem tőmondatokban írni. a caps lock meg az ellenségemmé vált.
jelenleg az zavar a legjobban, hogy túljutottam rajta. úgy értem, már több, mint egy hónapja nem láttam, és annak is hosszú ideje már, hogy megnéztem az adatlapját. gondolni sem sokat gondolok rá. csak éppen most is. de akkar sem úgy mint eddig. féltettek engem. aki tudott erről az egészről az mind féltett, hogy ne lovaljam bele annyira magam ebbe a dologba, mert egyszer már csináltam ilyet és az fájt. nekik is, de persze különösen nekem. én pedig kitartóan bizonygattam, hogy de hé, én már nem az a lány vagyok, megváltoztam. nem lettem jobb vagy szebb vagy kevésbé szentimentális, mindenen aggódós, sírós kisnagycsaj. csak valahogy jobban átlátom a dolgokat, kezdem érteni ennek az egész katyvasznak a lényegét, amit a nagy betűs életnek neveznek. persze a perifériáján vagyok még mindig, és ott is maradok örökre, de legalább értem. már ez is valami. én az az ember vagyok, aki a weheartit-en, a könyvein és a forma1-es futamok szüntelen bámulásán éli meg azt, amit más meg tud élni igazán közelről. irigylem őket.
mostanában azt hittem, hogy nem foglalkozom a  tömeggel, de kiderült, hogy mégis. ez nagyon bánt, mert ez tesz tönkre. érzésből akarok dolgokat csinálni, nem azért mert mások erre késztetnek. azt szeretem, amikor bármilyen órán csak úgy előveszem az össze-vissza firkált, mindenre használt füzetemet és elkezdek írni. nem jó, még saját magamnak sem tetszik, amit írok, de mégis valahogy boldoggá tesz.
hallatni szeretném a hangomat és ezt sajnos csak írásban tehetem meg. félek mindentől és mindenkitől, a toll meg a papír majd csak nem szól vissza.
annyi mindenről beszélgetünk irodalom órán és én annyi mindent tudnék mondani. annyira szeretem az irodalmat, mások meg hülyének néznek, ha azt mondom, hogy emeltezni szeretnék belőle. kis bölcsész szar leszek, de most komolyan kit érdekel, hogy mások mit gondolnak, ha én ezt szeretem? nem leszek csak azért jogász vagy mérnök, mert azzal lehet pénzt keresni. x évesen hogy néznék majd rá a saját tükörképemre úgy, hogy tudom, rohadtul nem azt tanultam, nem azt csináltam amit szeretek?
az meg, hogy ezeka  dolgok hogyan hozhatók összefüggésbe. nyugodjatok meg, én sem tudom.
 

ha boldog vagyok soha nem szoktam írni. ha szar kedvem van írok és mindjárt jobb kedvem. ha átlagos a hangulatom és világfájdalommal teli a történet, akkor hisztis picsává változom. na ez van most. pillanatnyilag csak kérdésekben tudom kifejezni azt, amit érzek, ami aggaszt, ami foglalkoztat.
miért szeret engem bárki is?
miért érzem úgy, hogy folyamatosan le vagyok sajnálva?
ha a barátaim tényleg ismernek, hogyan tudnak még mindig a barátaim maradni?
miért mérem magam mindig másokhoz?
miért/hogyan változtam meg ennyire az elmúlt két hónapban?
miért vágyom mindig a legjobban arra az emberre, akit soha nem kaphatok meg?
miért van most "there's no poem or song" érzésem?
miért érzek a lelkitársamnak egy olyan nőt, aki harminc éves korában öngyilkos lett?
 

29 nap után jöttem rá, hogy jobb ez így, sokkal jobb.
Bár nem ismerem, de tudom, hogy tudnám őt szeretni. Nem érdekel, hogy egyes józangondolkodású emberek mit gondolnak erről a kijelentésről, van úgy, hogy az ember ezt egyszerűen csak érzi. Nem hiszek az első látásra szerelemben, és az én esetemben szerencsére nem is kell erről beszélni, de egyszerűen tudom, hogy tudnám őt szeretni.
Az egyetlen probléma az, hogy nem a Tres metros-ban vagy a Perfect Chemistry-ben élünk, ahol minden megtörténhet. Még motorok sincsenek, könyörgöm! A 21. században sokkal nehezebb ez az egész, az olyan lányoknak, mint én, azoknak meg különösen nehéz, főleg, ha a kiválasztott személlyel minden tekintetben szöges ellentétei vagytok egymásnak. Pedig nekem nem kellene sok, én ilyen tekintetben a legszerényebb ember vagyok a világon. Sokszor el sem akarom hinni, ha valaki megdicséri egy felsőmet, nevet egy "viccemen", vagy bárhogyan is, de kifejezi, hogy gondol rám és fontos vagyok neki.
A mai nap legboldogabb pillanata az volt, amikor az egyik osztálytársam kinevetett matekórán, amikor a tanár bejelentését "kommentáltam" a dolgozattal kapcsolatban. Én meg rögtön "kérdőre vontam ", hogy most mi a vicces rajtam. A válasz pedig az volt: aranyosan panaszkodsz. Emiatt napokig mosolyogni fogok, amikor eszembe jut. Sokszor az emberek nem is tudják, hogy néhány szóval mennyire boldoggá is tudják tenni a másikat.
Ez a nap amúgy is nagyon pozitív volt, ami a sok jó zenének is köszönhető, amit a buszon hallgattam reggel. Aztán a facebook persze mindent elrontott így a nap végére, de nem hiszem, hogy a közösségi oldalakat kellene okolnom a gondolataim miatt, mert nem mondják meg nekem, hogy mire gondolok, mindig én döntöm el, hogy mit, hogyan fogok fel. Az égiek mindig tudják, hogy mi a jó nekünk, ami nem megy azt nem kell erőltetni, aminek pedig meg kell történnie, az úgy is meg fog. Sokkal "bölcsebb" vagyok már, mint pár éve voltam, egészen máshogy fogom fel a dolgokat, és ezzel jelentősen le tudom csökkenteni a depressziós pillanatok, órák, napok számát. Nem nullára, de jelentősen, és most ebben reménykedem, hogy valóban sikerülni fog.

A tinik és a rózsaszín köd 3. részét olvashatjátok. Nem vállalok magamért felelősséget, jöjjön, aminek jönnie kell.
27 napja nem láttam, ami majdnem egy hónap, már, ha valaki még felfogja ezt ésszel, így este kilenckor. Már azon a szinten vagyok, hogy próbálok minden emlékből erőt meríteni, ami vele kapcsolatos, mert annyira szeretném már látni. Viszont a másik oldalon pedig ott egy hatalmas kérdőjel, és a félelem attól, hogy újra láthatom, talán holnap, talán szerdán, bármikor a héten. A vonzalom paradoxonok sorozata. Szándékosan nem használom az sz betűs  szót, mert mostanában már ettől is félek, ha magammal egy lapon kell említenem. Szeretném azt hinni, hogy ez nem az, mert akkor igencsak csalódnék az érzésben. Amit nem tudok letagadni az annyi, hogy több, mint egy hónapja megfordult velem a világ, és ez valamelyest neki is köszönhető. Bár mivel már majdnem 1 hónapja nem láttam, így kezdem azt hinni, hogy ez csak úgy jött, ahogy minden ember változik. Azt azért szeretem ráfogni a rózsaszín ködre, hogy megkaptam életem első kettesét, mégpedig matekból.
Csak azt szeretném tudni, hogy mit szólna hozzá, ha megtudná, hogy ha csak egy képet is meglátok róla, máris letörölhetetlen mosoly jelenik meg az arcomon. Biztos kiröhögne...

Tudtam, hogy sehogyan sem lesz ez így jó, és mégis engedtem annak az érzésnek, aminek már egy jó ideje nem sikerült beférkőznie az agyamba a szívembe, teljesen mindegy.
Bátor voltam, feltettem mindent egy lapra, mégsem történt semmi. Tudtam, hogy nem fog, mert ha valaminek történnie kellett volna, az már úgy is megtörtént volna. Két év... Szörnyű vagyok.
Annyira jól éreztem magam eddig, sikerült nem gondolkodnom, csak örülnöm a pillanatnak meg a nagy semminek, és még abban is hittem, hogy nekem valaha lesz valakim. Súlyos tévedés. Velem csak a hasonlóan elcszeszett férfiemberek lennének képesek normálisan kijönni, őket meg nem akarom. Mindig azt akarjuk, ami nem lehet a miénk. Öreg hiba...
Az a vicces, hogy ez nem is én vagyok. Én nem szoktam olyan szekér után szaladni, ami nem vesz fel, én mindig feladom. Csak ez teljesen más most, ez ijesztő. Eddig még csak olyan volt velem, hogyha láttam, akkor érdekelt, ha nem láttam, akkor eszembe sem jutott. Őt már majdnem három hete nem láttam, de a fejemből kiverni? Lehetetlenség. Ha pedig leszek olyan szerencsés, hogy a jövőhéten összetalálkozunk, akkor robbanni fog a bomba. Robbant már miatta egy párszor a két év alatt, csak ez most már nem csak ilyen kis házilag gyártott bomba lesz, hanem atombomba. De ha fordított pszichológiát alkalmazok magammal szemben, már pedig szerintem ezzel, hogy a "jövőről" írok azt  teszem, akkor nem lesz olyan nehéz, mint amennyire most annak érzem.
Szeretném visszakapni azt az önmagamat, aki idén tavasszal voltam. Akkor sem volt minden tökéletes, de legalább nem ment el az eszem, és egyszerűen cska örültem annak, ha láttam őt, és nem gondoltam túl semmit, és nem akartam semmi többet.
Holnaptól új időszámítást szeretnék kezdeni, és ehhez az első és legfontosabb lépést már megtettem, felismertem, hogy ez így nem mehet tovább. Higgyétek el, hogy régebben ehhez sokkal több időre volt szükségem, úgyhogy már ezt is pozitívumként könyvelem el. Meg fogom csinálni, mégpedig úgy, hogy valamit megmentek abból amit tőle "kaptam", és olyan boldog maradok amilyen mostanában voltam. Sikerülni fog.

Még csak annyit szerettem volna megjegyezni, hogy tegnap olvastam egy cikket, ami arról szólt, hogy mi alapján választanak az emberek párt. Eléggé tudományos volt a cikk, midnenféle kutatással megspékelve, egy pszichológus tollából és én csak azt a kérdést bírtam feltenni, hogy mi ez a szar? Elég nevetséges, tekintve, hogy jó pár éve tudom, hogy pszichológus szeretnék lenni, de nem hiszem, hogy létezik erre tudományos magyarázat. Arra biztosan van, ha valaki egyéjszakás kalandot keres, de ha hosszú távra tervezel, szerintem nem az számít, hogy milyen távolságra van a kiszemelted felső ajka az orrától. Erre nincs valódi magyarázat, és talán ez a legszebb az egészben.
 

Nem merek sehova sem írni, az új blogra végképp nem, mert nem akarom ilyen kitárulkozással "beszennyezni" eddig két nem túl személyes posztomat. De egyszerűen nem bírom. Eddig tényleg a boldogságtól voltam 3 méterrel a föld felett, haha, de ma már erőlködnöm kellett, mert az az igazság, hogy megszoktam már, hogy folyamatosan röhögcsélek a semmin és minden hülyeségben benne vagyok, vagy ami még jobb, van amelyiknek még a kitalálója is én vagyok.
Egy kicsit megváltoztam, egy kicsit jobban szarom le a dolgokat, mint eddig, és élvezem. Persze az energiavámpírok mindig megtalálnak, de megszokhatnám már.
Vannak pillanatok, amikor olyan kibaszott gondtalannak érzem magam, hogy az már fáj. Máskor meg ráteszem a mázsás súlyt a szívemre, és elsüllyednék szégyenemben attól, amit érzek. Azért nem akartam megírni ezt a posztot, mert ez már túl őszinte. De ez az igazság, hogy soha nem éreztem még így, ahogyan most érzek.
Én sem vagyok kivétel, nekem is mindig tetszenek fiúk, de igazából akik eddig idáig tényleg tetszettek, azoknak talán én is tetszettem valamennyire és azért volt kölcsönös a dolog. Viszont ami most van az teljesen más, azt csak én akarom már lassan két éve, és ez továbbra is így fog maradni. Egy örök álmodozónak nehéz ezt felfogni, és egy darabig nem is fog sikerülni, sőt még nehezebb lesz, de majd elrendezem magamban. Ha egyszer már sikerült, másodjára már könnyebb lesz.
Annyira béna ez az egész, de már ott tartok, hogy meg sem tudom mondani, hogy miért érzem ezt, miért akarom őt ennyire. Anélkül, hogy ismerném, csak olyan választ tudok adni erre a kérdésre, hogy azért, mert Ő ő. Azt akarom, hogy az enyém legyen.
Most minden érintett sóhajthat egyet és mondhatja azt, hogy "Én megmondtam.". Én is tudtam ezt előre, de szükségem volt rá.

If you never try, you'll never know...

Igazából szeretek sötétben buszozni, mert annyira jó kibámulni az ablakon és figyelni a fényeket valami hatásos aláfestő zenével, viszont hátulütője is van a dolognak, soha nem vagyok elég biztos benne, hogy jó helyen szállok-e le. Na meg a kétes alakok... Aztán mikor hazafelé ballagok a kihalt főúton majd a szintén teljesen kihalt utcán és reménykedem abban, hogy senki nem kukkol a háza ablakából miközben a csillagokat nézem, akkor minden olyan szépnek tűnik. Ilyenkor még azt is elhiszem, hogy tényleg csak a gondolataink tesznek minket olyanná, amilyenek vagyunk. Ez egyébként azt hiszem valóban így van, csak sokkal könnyebb más emberekre, más történésekre kenni a  dolgot és szenvedni.Én pedig mestere vagyok a szenvedésnek. Olyan magas fokon vagyok képes ezt művelni, hpgy azt már Bella Swan is megirigyelhetné. Csak az a legrosszabb, hogy eközben én nagyon is tisztán látom önmagamat. Tudom, hogy miért érzem magam ilyen elkeseredetten, miért beszélem be magamnak azt, amit mindig bebeszélek.
Néha annyira hihetetlen, hogy hogyan vágyhat egy ember annyira arra, hogy szeressék. (Itt most nem kifejezetten a szerelemre gondolok és nem csak magamra értem.) De végül is ezért élünk, nem? Az emberek meg telhetetlenek és türelmetlenek.

Alig két napja töltöttem be a tizenhetedik életévemet (és lettem ezzel nagymama korú), de konkrét változásokat veszek észre magamon, amelyek egyelőre egyáltalán nem biztatóak. Ez persze egy hatalmas hülyeség, mivel egyik napról a másikra nem változik csak úgy az ember, de nem írnám le ha tényleg nem így éreznék. Nem szeretnék példákat hozni a napjaimból, mert néha már elvetettem itt a sulykot a túlzott személyeskedéssel, már nem mintha több ezer lenne az oldal látogatottsága, de akkor is, valamit jobb ha csak én tudok. Azt hogy a suli elkezdődött egyszerre pozitívumként és negatímkunt is elkönyvelem magamban mindennap. Komplikáltabbá csak akkor válik  a dolog, amikor a pozitívumoknak is van rossz oldala. Túl sokat gondolkodom minden szarságon, de az eltelt négy nap alatt még egyszer sem akadtam ki úgy emberesen, ami jó jel, tekintve, hogy nem kíméltek sem itthon, sem a suliban.
Rájöttem arra is, hogy miért sikerült sokkal kiegyensúlyozottabban éreznem magam a nyáron. Egyszerű a dolog, azért mert nem voltam szerelmes mindennap más pasiba, tekintve, hogy ki sem dugtam a lábam a házból, ismerkedni meg...hát nem így szoktak. Nem mintha most ismerkednék, az nem az én műfajom. Én olyankor csak idiótan vihogni tudok meg suttogva beszélni.
Az a baj, hogy most sírós zene hallgatást tartok és nem tudok idekoncentrálni, tisztára mint egy fizika óra, csak ásító rohamok nem jönnek rám szerencsére.

Csak ígérjétek meg nekem most ebben a szent pillanatban, hogy mindig viselitek a láthatatlan koronátokat, mert nekem nem mindig sikerül. Nem is hangzik olyan szarul magyarul sem, ugye?

Hirtelen ötlettől vezeérelve ma csak úgy elkezdtem kiselejtezni a cuccaimat. Kisebb megszakításokkal egész délután ezt csináltam és pár órája, hogy végeztem, de nagyon jó érzés, tényleg ajánlom mindenkinek. Kidobáltam azt a sok szememtet, ami az évek! alatt összegyűlt a szobámban, és amikor ezzel végeztem úgy megkönnyebbültem, mintha két nagy szemeteszsáknyi vackot a lelkemről is leemeltem volna. Elvileg majdnem tipikus szűz vagyok, de ilyen nagy takarításra nem sűrűn veszem rá, csak a szobám egy-egy részét szoktam rendbe tenni, amikor olyanom van. Viszont ez most tényleg jót tett, valahogy kellemesebb ide bejönni. Kezdem már érteni, hogy miről tart mindig anya előadást.
És amellett, hogy megszabadultam a sok lomtól, egy csomó mindenre rábukkantam. Annyi füzetem maradt általánosból, hogy az egy fele osztálynak elég lenne, meg találtam ezen kívül még rengeteg  más füzetet, amibe alig van valami írva. Igen, ők a papírtbolt mániámnak a szenvedő alanyai, megpróbálok majd valamit kezdeni velük. Ja, és a tolltartó gyűjteményem is meg van még, ezt is hasonló örömmel vettem észre. Nem tudom, hogy tudtam venni ennyi felesleges holmit, komolyan szégyenlem érte magam. Viszont aminek kifejezetten örülök azok a Micimackós matricák. Nagyon kis édesek, én meg úgyis a második gyerekkoromat élem most, úgyhogy igazán jóljönnek.
Ezeket az "utolsó napokat" nagyon szarul élem meg, - ezért duplán büszke vagyok magamra a takarítás miatt - nem olvasok, nem sorozatozom, nem csinálok szinte semmit, viszont már az eljövendő alváshiányomat pótolom. Mikor már érzi valaminek a közeledtét az ember, akkor hajlamos ezt csinálni. Ezt azért merem így kijelenteni, mert nem egy valakit tudok, aki hasonló "letargiában" van mint én. Viszont vannak dolgok, amiket várok az új tanévben, persze több van, amit nem, de tudnék jó dolgokat is felsorolni. A legfontosabb pedig, hogy úgyis túl fogjuk élni. Eddig is sikerült, most is menni fog.
Remélem legalább ti kiélvezitek még a hétvégét, én is igyekszem kirugdosni magam az ágyból erre a pár napra.

Csinálni akartam új blogot, a "tiszta lap" mániám miatt, de rájöttem, hogy a gp-n érzem biztonságban magam. Nem tudom miért, szerintem itt is ugyanannyi az esélye, hogy nemkívánatos személyek rámtaláljanak, de mindegy.
Amióta rájöttem, hogy mindjárt suli kicsit félek. Nem igaz, mert nagyon félek. Nem mindig, de néha rámjön és akkor teljesen bedepizek és olyankor jobb, ha nem is szól hozzám senki, mert nem tudna semmi olyat mondani, amitől nem idegesednék fel másodpercek alatt. Illetve talán ha azt mondaná, hogy minden olyan lesz, mint régen.
Hamarosan itt a szülinapom és egyszerűen már nem várom. Pár évvel ezelőtt tisztára oda lettem volna tőle, de most már minden csak egyre komplikáltabbá válik, tiszta öreg leszek, jövőre már nagykorú. Ez azért is bánt, mert sokszor úgy érzem, hogy annyi mindent nem tapasztaltam még meg, és ez nem csak abban merül, hogy még nem volt barátom, hanem ezernyi más dologban is. Viszont, ha a másik oldalról nézzük a dolgokat, ezekre a tapasztalatokra nem is vágyom igazán.
Mostanában sokszor úgy viselkedem, mint egy kisgyerek és tudom, hogy a lányok soha nem is fogják kinőni a Hercegnős-Micimackós korszakot igazán, de én ezt mostanában sokszor azért csinálom, mert egyszerűen nem akarom, hogy teljen az idő. Nem tudom, negyven éves koromban mi lesz velem, ha már most így ki vagyok akadva.
Igazából a legnagyobb problémát az okozza, hogy azt látom, mindenki változik körülöttem, de én még mindig maradtam, aki vagyok. Jó, én is változtam egy keveset, de nem tudom, hogy ez a jó irány-e egyáltalán. És az is zavar, hogy mások talán nem is veszik észre, hogy változtam, és még mindig úgy kezelnek, mint sok évvel ezelőtt.
Szóval félek a sulitól, nem azért, mert tanulni kell és korán kelni meg satöbbi, satöbbi. Én ettől soha nem is féltem, inkább csak nem akartam a dolgot. Az emberektől félek, mint mindig. Egyszerre imádom és gyűlölöm őket, egyszerűen hihetetlen. Attól félek, hogy mindenki teljesen megváltozott és már nem fognak engem szeretni, vagy lehet, hogy én nem fogom őket. Annyira nehéz ez.
Tudom, hogy úgyis az idő dönti majd el a dolgot, de soha nem voltam egy türelmes ember. Mindig túlaggódom a dolgokat, mindig félek valamitől, és keményen meg kell küzdenem magammal ahhoz, hogy valamit igazán spontán, szívből tegyek. Csak a megfelelő emberek előtt tudok megnyílni és igazán önmagam lenni. Tudom, hogy nem hibáztathatok ezért senkit, még ha meglennének a személyek, akkor sem, csak azon van a lényeg, hogy én, magamban hogy fogom fel a dolgokat.
Néha nagyon jó dolgokat olvasok twitteren, ilyen volt az egyik leányzó tweetjei is, aki arról írt, hogy mindig másokra figyelt, hogy ők milyenek, hogyan viselkednek, mi történik velük, de rájött arra, hogy ahhoz, hogy előre jusson, csakis saját magára kell figyelnie, és nem hasonlítgatnia magát másokhoz. Én is ezt szeretném tenni, és higgyétek el, minden nap minden percében ezzel próbálkozom. És majd egyszer sikerülni is fog.

Ja, majd egyszer folytatom a zenés kihívást, ígérem.